08/11/2022
Zihálásra
Levegőt veszek: tehetem. Ő nem teheti: meghalt.
Élek, és nincsen elegem. Őneki sem volt: meghalt.
Lüktet a szívem: szeretek. Ő nem szerethet: meghalt.
Megvakarom a fülemet. Ő nem vakarja: meghalt.
Levágom körmöm és hajam. Rajta tovább nő: meghalt.
Meddig tart? Folyton kérdezem. Ő nem kérdez már: meghalt.
Túlvilágunk követelem. Nem követel már: meghalt.
Élek: tudom, hogy nem tudom. Tudja? Nem tudja? Meghalt.
Ne engedj
Ne engedj meghalni,
engedj, hogy szeressek,
engedj, hogy a résen
időnként belessek:
egy perc örökélet, egy perc az öröklét -
beragyog a fényed,
érzem, hogy török szét,
százezer darabra,
s összeraknak újra -
örökös jajongás
örök alleluja.
Ne engedj meghalnom,
lelkem tartsd a fénybe,
mártsd az élő létbe,
ne a sötétségbe,
erő van énbennem,
mint a csillagokban,
csak a te kezedtől
keltem és ragyogtam.
Ne engedj meghalni,
emelj át magaddá,
mindig fényesebbé,
örökké szabaddá.
Hála néked, hála,
öröklét virága,
űri szirmok éle,
élet édessége.
Hála néked, hála,
a halál halála
a te fényességed,
a te édességed -
életből életbe
felszáradó pára.
(Éppen ma került elém ez a két gyötrelemben írt versem. Az idei számomra a veszteségek éve volt. Ma kiderült, hogy nemrégen tragikus hirtelenséggel meghalt egy költő, Kabai Lóránt. Kortársam volt, nem ismertem közelről, de követtem, figyeltem, olvastam őt.
Fájdalma velünk marad, a veszteség fájdalmával együtt, nekünk kell vinni és hinni tovább ezt az egészet, ha bírjuk, ha bírunk. Legyen fényes neki a máslét.)
