Családi események, ünnepi alkalmak, csoportos programok szervezése és lebonyolítása
30/01/2025
Most, január végén van 15. éve annak, hogy elkezdtem polgári búcsúztatóként dolgozni.
Sokszor elmeséltem már: anno Horváthné Erzsike beszélt rá, hogy fogjak bele, legendás biztatását ma is sokszor idézem: „Ehhez nem kell más, csak egy fekete kabát és fekete mappa, hidd el, jó lesz.”
Hát, azóta már tudom, hogy ezek mellé azért csak kell még pár dolog, - fizikai és lelki síkon is- de azért abban igaza volt, hogy jó lett ez, sőt: szívem-lelkem, lényem egy fontos darabja lett a búcsúztatás, a gyászolókkal való foglalkozás az évek során.
Az sem titok, hogy végül is a bátyám halála és temetése vett rá, hogy valóban belefogjak – úgy éreztem, ha csak egyetlen családnak tudok segíteni abban, hogy ne olyan végtelen ürességgel, feloldozás és megnyugvás nélkül jöjjenek ki a temetésről, mint ahogyan mi, akkor már megéri belefogni.
15 év nem kis idő, össze sem tudnám számolni, hány búcsúztatót tartottam ezalatt.
Az első temetésemen egy kis faluban Ernő bácsit búcsúztattam, aki a szociális otthonban lakott, itt Bélapátfalván. Nem volt családja, az otthonban dolgozó nővéreket, és a szobatársait faggattam ki, ők segítettek. A temetés után odajött hozzám egy idős bácsi - régen az elhunyt munkatársa volt – és azt kérdezte: kedvesem, honnan ismerte maga Ernőt?
Mondtam, sajnos nem ismertem, de úgy éreztem, mindent meg kell tenni azért, hogy a lehető legméltóbb temetést kapja, olyat, ami valóban róla szól - ezt minden ember megérdemli.
Azóta is így teszek.
Nosztalgiáztam egy kicsit tegnap este, nézegettem a régi szövegeimet: hát, ma már egészen máshogy beszélek, az évek alatt sokat változtak a mondataim, rutinosabb is lettem, és minden veszteségem hozzá tett valamit. Folyton keresem az új verseket, szemelvényeket, beleépítem a megéléseimet, a tapasztalásaimat – egyvalamit nem teszek soha: nem veszek át szöveget sem az internetről, sem máshonnan.
Nekem – úgy érzem – van saját mondanivalóm a gyászolóknak, én a saját gondolataimmal igyekszek segíteni, megnyugvást adni, támogatni.
Ezen sem fogok változtatni a jövőben sem.
Ma egy 49 éves fiatalembert búcsúztattam, aki saját maga döntött úgy, hogy előremegy. A kis falusi temetőben amerre néztem, virított a sok gyönyörű, hatalmas fejű hóvirág.
Néztem őket, leguggoltam melléjük, benne volt ezekben a kis virágokban a tavasz ígérete: igen, jön még jó pár téli hét, de aztán újra ébred majd a természet, csak egy kis hideget, sötétséget, ködöt kell még kibírni.
A fiatalember nem tudott megbirkózni a lelkében élő sötéttel, nem hitte el, hogy jöhet még tavasz – ugyanúgy nem, ahogyan a bátyám sem anno.
Érdekes párhuzam volt, hogy ma egy ugyanolyan döntés miatt álltam ott a ravatalozó előtt, mint amilyen döntés 15 évvel ezelőtt rávett arra, hogy odaálljak…
Remélem, mindketten megtalálták a békét és a nyugalmat.
Tudom, ez a 15 év még nem 25, és nem 30 – de azért én ma megünneplem egy kicsit.
Mondjuk egy jó meleg kakukkfű teával 😃 😎
