21/10/2024
A tegnapi volt az ötszáznegyvenedik lagzim. 1080 okom van megköszönni, hogy vőfély vagyok. Ennyi menyasszony és vőlegény választott egymás mellett 14-16-18 órára engem is, hogy élete legszebb napján mellette álljak, és vőfélyként szolgálhassak. Nem vőfélykedhessek. Bár, ha sokszor kell kifejezni a vőfélyi tevékenység végzését, alkalmanként, szinonimaként magam is használom a vőfélykedni szót, de ez nem adja vissza kellőképp tevékenységünk lényegét. Olyan ez, mint a ma már nem polkorrekt, de attól még létező "cigánykodni" szavunk. Aki "vőfélykedik", az nem vőfély, csak úgy csinál.
Ha egy papíralapú képet szemlélve visszagondolok Csémi Szilárd és Dávid Ildikó 2001. május 5-ei e(l)sküvőjére, még mindig beleborzongok, és összeszorul a gyomrom. Mennyi hibázási lehetőség volt abba a napba kódolva. Tapasztalatlanságommal akár el is ronthattam volna két ember életének legfontosabb napját. Szerencsére nem a semmiből jöttem, 11 év cserkészmunkával a hátam mögött érkeztem Kismedvéék esküvőjébe, és – bár a szokásrendet nem ismertem úgy, mint most – a lagzira próbáltam úgy tekinteni, mint egy kiterjesztett tábortűzre. Ez a mozgalomnak köszönhető kötetlen hozzáállás a mai napig segít.
2004-ig csak a baráti, ismeretségi körben dolgoztam, 2005 szeptemberében, több fontos életforduló együttállása idején léptem ki a szabad piacra. A felvidéki magyar lagzis szférában én voltam az, aki az esküvők kapcsán először beszélt nyilvánosan, transzparensen az esküvők gazdasági vonatkozásairól, még akkor, mikor ez nem volt divat. Hadd mondjak el most valamit öngazdaságunk háza tájáról is. A motivációs bullsh*tgenerátorok azt írják, olyasmivel foglalkozz, amit ingyen is csinálnál. Nos, a betanulás éveiben, 2004-ig én ezért nem kértem pénzt. Ezt főleg pályakezdő kollégáim figyelmébe ajánlanám, akiknek már volt egy esküvőjük, de a másodikért már annyit kérnek, mint én, vagy mint a Kaizer Jenci:) Akkor kérj érte pénzt, ha hajnal fél négykor szét tudod választani az örömanyák verekedését. Ja, hogy te már elmentél egykor?
Ez alatt az 540 hétvége, alkalmanként hétköznap alatt rengeteget tanultam. Elsősorban magamról. De az emberek működéséről, az együttműködésről, a finomhangolásról, krízis- és katasztrófamenedzsmentről. Biztos, hogy felért egy másoddiplomával.
Annyi tanulási időt egyébként fordítottam is rá. Egy lagziban, ha kettőre mész, és ott vagy reggel 4-ig, akkor 14 órát vagy csak a helyszínen. Persze, olyan is, van, hogy csak délután négyre mész, és hajnal kettőig vagy. Meg persze az is előfordul, hogy délelőtt 10-re mész kikérni a menyasszonyt Nánára, és úgy vagy hajnal 3-ig. Ha csak 13 órányi nettó jelenlétet számolunk, ami tudatos alábecslés, de nem akarok arcoskodni, akkor is 7020 órát töltöttem lagziban, ami 41,78 hét, vagy 292,5 teljes naptári nap. Ebben még nincs benne az oda- és visszaút, félálomban, a lagzira való felkészülés, a párral való találkozás(ok), a forgatókönyv megírása, a felszerelés pótlása, a közösségimédia-posztok elkészítése és kezelése, vőfélyblogírás, innováció. Ezekre még egy +0.3-as szorzót nyugodtan beiktathatnánk, de ha nem tesszük, akkor is, az elmúlt 23 évből közel egy évnyi időt töltöttem lagzikban. A vőfélyi lét így személyes identitásom integráns részévé vált. Így, amikor most azt mondom, hogy 23 év 540 lagzija után leteszem a botot, az egy komoly identitásválság is.
Nem azt mondom, hogy befejezem, és soha többé nem állok ki az alsófelsői kultúrháznak arra az egy négyzetméterére, ami a világ legmagányosabb helye, egyedül állsz ott, és 150 vendég néz..., de most minimum egy szabbatikus évet tartok, ami lehet, hogy több lesz, lehet, hogy nem. Mondjuk így: ideiglenesen visszavonulok.
Az elhatározás már régóta érlelődött bennem. Nyilván ez a 23 év az én életem egy jelentős szakaszát is átöleli, a fele mínusz egy évet. Legényemberként kezdtem, most háromgyermekes családapa vagyok. A nagylányom lassan diszkóba fog járni, az addig hátralevő kis időt szeretném úgy tölteni, hogy májusban is el tudjunk menni egy hétvégi közös programra. Próbáltam kompromisszumokat keresni, kevesebb lagzit felvenni, de a kevesebb lagzi is ugyanazt a mentális keretrendszert kívánja, mint a több. Persze, emberileg ez nem egyszerű, "várnak rám a züllött cimborák", de most egy időre megpróbálom a világot e rendszeren kívülről észlelni.
Köszönöm minden ifjú párnak, aki engem szeretett volna a lagzijába, de különösen azoknak, akiknek ez sikerült is. Én elsősorban a terepen levőkkel dolgozom együtt, így a lakodalmas kulturális közeg több tucatnyi szereplője közül köszönöm az elmúlt 23 év minden péntekét-szombatját (és a covid-lagzik hétköznapjait) azoknak a – kezdjük belülről – szakácsoknak, mosogatóasszonyoknak, pincéreknek, zenészeknek (a DJ is zenész), fotósoknak, videósoknak, sofőröknek – akikkel szerencsém volt együtt dolgozni. Köszönöm a vőfély és ceremóniamester kollégáknak azt a támogató, integráló szakmai közeget, amelyet együtt építünk itt a Felvidéken. Köszönöm, hogy egymás állandó konzultációs partnerei lehettünk, folyamatosan dolgozva azon, hogy a közegünket jobb állapotban hagyjuk el, mint amilyenben találtuk.
S bár "a földvári kultúrház ócska színpadán" most egy ideig nem találkozhatunk, a közösségi médiában lesznek szakmai tartalmaim, úgyhogy stay tuned, vagy, ahogy az öreg Vili mondja: legyünk kontakba’.
Sziasztok!
(Fotó: Klikkout)
