02/05/2021
A lemezkiadó kereskedelmi öngyilkosságtól tartott, ám mégis minden idők legnagyobb Cure lemeze ezen a napon jelent meg 1989-ben Boldog 32, Születésnapot Disintergation!!
"A Kiss Me album többszólamú komplex billentyűtémáival Laurence Tolhurst egyre kevésbé volt képes élőben megbirkózni, ráadásul az egyre mértéktelenebbül folytatott alkoholizmusa, azaz állandó részegsége csak rontott a helyzeten…Így hát szükségessé vált a turnéra egy nagyobb tudással rendelkező billentyűs bevétele a zenekarba. A feladatra végül Boris Williams ajánlására a rendkívül tehetséges Roger O’ Donell vállalkozott, akinek akkor már Torontóban egy kisebb stúdiója volt, és épp készült otthagyni a Pyschedelic Furs-öt.. Elmondása szerint nem nagyon ismerte a zenekar munkásságát de a „Kiss Me Kiss Me…” lemezt rendkívül megszerette, ezért egyre nagyobb lelkesedéssel vet***e magát a koncertezésbe, olyannyira hogy Robert megkérte a következő Cure lemezen szerzőtársként való közreműködésre is. Ezt a felkérést olyan nagy örömmel és lelkesedéssel fogadta el, hogy nemrégiben ( az album remasterizált újra kiadása környékén) közzét***e az interneten azt a naplóját, amelyben az album stúdiómunkálatainak, születésének szinte minden részlete olvasható..Ebben fény derül némely dal eredetére, zenei ötletének szerzőére ( pl. kiderült, hogy a Lovesong zenei alapját Simon, a B oldalas Fear of Ghost-ét pedig Roger írta) és egyéb munkafolyamatokra is, amit nagyon izgalmas egy rajongónak újraolvasni. 1988-tól (Robert Smith Mary Pool-lal kötött házasságától), egészen 1990-ig az első kiszállásáig (mivel utána többször lépett ki majd tért vissza, ám jelenleg is a zenekar billentyűse) írta meg remek részletességgel a történteket.
A lemez alapkoncepciója szerint Robert vissza akart venni az kaotikus stílusdömpingből, valamint a popularitásból, és a 7 évvel azelőtti Po*******hy féle darkos hideg Cure-hoz szeretett volna visszatérni. Viszont a Kiss Me-hez hasonló munkamódszerhez most is ragaszkodott, tehát ismét azt akarta, hogy tagok egyes demoiból állítják össze az új anyag zenei részét. Mindössze a zenei hangulat irányvonalát határozta meg. „Ha a zenekar nem fogadta volna el az ötleteimet, akkor valószínűleg saját agyagként szólóban használtam volna fel ezeket ”-nyilatkozta Rob egy interjúban. Ám a banda meglepően lelkes volt, Lol-t kivéve. “ Ami egy olyan zenekarként indult, ahol mindenkinek a hatása érvényesült, az alá lett ásva, amíg semmi sem maradt amiben közre lehetett volna működni, még akkor sem ha akart volna az ember…” -nyilatkozta csalódottan erről az időszakról. Amit mondott viszont csak részben volt igaz, mert a tagok szorgalmasan írogatták a dalokat, sőt nem egy került közülük a lemezre is. Azonban úgy tűnik Lol problémájának a gyökere egyrészt a Robert által kijelölt homogenitás, ezenkívül pedig az alkoholizmusa kelt***e passzivitása, valamint a Roger melletti képzetlenségének tudata lehetett. A Cure ból való (nem túl baráti) kiválása után a Presence nevű zenekara is erről árulkodik, amelyben egyrészt ugyanaz a Gary Biddles énekel aki anno Simon köztes zenekarában, másrészt a zenei világa eléggé a Cure poposabb momentumaira emlékeztet. Roger elárulja, hogy a zenekar sem volt Lol-hoz valami kedves, úgyhogy szegény eléggé kikerült abból a belső egységből, ami a banda többi tagja között viszont nagyon jól működött…
Születtek a zenei alapok sorban és miután felvételre kerültek, Robert éneke és szövegvilága t***e fel rájuk a koronát, amely gyönyörűen írja le a szerelmi bánat és az öregedés félelmeit,(Pictures of You) az elmulasztott ki nem élt szerelmet, amely ha még visszatér sem olyan már mint volt (The Last Dance), a kétségbeesett keresést honvágyat, (Homesick, Untlited), egy csalódott széteső kapcsolat utolsó jajkiáltását (Disintegration) valamint az őszinte szerelem vágyait (Lovesong), nem beszélve Robert fóbiáiról (Lullaby). A zenei világ borús hangulatában valóban visszatér a Faith és a Po*******hy fájdalmas kesergéséhez, ám a hangszerelés jóval teltebb, minden addiginál profibb és monumentálisabb, amelyben a síró és szomorú gitárdallamok mellett Roger éteri szinti vonóshangszínei, valamint borongós zongoratémái mélyítik el még jobban a néhol télies kopár túlvilági hangulatot..Robert egy minden eddiginél súlyosabb romantikus, de sötét és kiábrándulással teli elfojtott szomorúságot fogalmaz meg az egész lemezen át. Sokan a Disintegration-t tartják a Cure legjobb lemezének, aminek olyan szempontból van valóságalapja, hogy a zenekar a színes oldal után most a homogén szomorú területen is felülmúlhatatlant alkotott. Különös és kockázatos volt a remekül működő a Kiss Me néhol könnyed popularitása után egy ilyen, nem igazán rádióbarát anyaggal kiállni, de mégis bejött…
A zenekar népszerűsége nemhogy csökkent volna, hanem egyre nőtt, és rajongók egyre hisztérikusabban kezdték őket szeretni, sőt már küllemben is utánozni. A nem éppen popos dalok kitűnően eltalált videói pedig még jobban és még kifejezőbben tették hallhatatlanná ezt a korszakukat.. A Cure a váltás és vissza kanyar ellenére is nemhogy a csúcson maradt, hanem egy fokkal még magasabbra került. Aggodalomra adott viszont okot Robert feloszlásról való ijesztgetése; „Meggyőződésem, hogy a Disintegration a Cure utolsó lemeze. Magam is meglepődnék ha még egy anyagot össze tudnánk hozni”- mondta kiábrándultan 1989-végén..A folytatást nem lehetett tudni mi lesz, vagy lesz e. Valóban lezáródik a Cure story?.".
Arpi Blogja The Cure Weekend 2014. 07. 26.