13/12/2024
1️⃣3️⃣
"Késő éjjel értem haza, sűrű sütésillat volt már az előszobában. Jajdejó! Gyorsan a konyhai falikúthoz léptem, kezet mostam, biztos voltam a dolgomban, nyitottam a sütő lehajtós ajtaját, ügyesen, ne nyikorogjon.
Most volt igazi az illat. Bent pihent egy teljes tepsi pite, már gondosan felszeletelve. A közepén egy papír süteményes tálca, összehajtva, mint egy kis nyeregtető, rajta Elvirka szép írásával: „42 darab!”
Kivettem a papírt, az asztalra tettem, a mamus piros ácsceruzája mellé.
(Mindig ácsceruzát használt a konyhában, „mert az lapos, és nem gurul el!”
– Ilyen dolgai voltak.)
Megkóstoltam a sütit, persze tökéletesen hozta az elvártat. Mint a mesében.
Nem számoltam, hányat ettem, nem lehetett Elvirka sütijét evés közben racionálisan
kezelni, s mikor befejeztem, nem volt kedvem megszámolni, mennyi maradt. Aztán a kis tálcára a „42 darab!” felirat alá odabiggyesztettem jó naggyal: „VOLT!” Visszatettem az optikai középre.
Reggel kibotorkáltam a kávéillatra, Elvirka rám mosolygott. Telitöltötte a bögrémet a kék edénykéből, és hallgatott.
– Süti? – kérdeztem patriarkális hangsúllyal. A sparheltre mutatott. Kinyitottam,
benne az üres tepsi, a közepén a papírtálca. Ő is felibe hajtotta. Már csak annyi látszott: „VOLT!”
Nem szóltam én semmit, tudtam, hogy ő jön. Sóhajtott, és kivette a tálat a
konyhaszekrényből. Kitett elém kettőt, és azt kérdezte: könyörgök, hogy lehet
éjszakára megenni tizenhárom szeletet?
– Hát nem volt tudatos, de lehet, hogy mert az a szerencseszámom: a 13.
– Aha. S nem lehetne mostantól a kettes?"
PK1 245-246. oldal