31/10/2023
Máté Gábor szerint a négy viselkedési tényező, amely az autoimmun betegségeket és a rákot erősíti, sőt idővel elősegíti, a következő:
1) Amikor nem tudod elválasztani a munkádat az életed többi részétől.
2) Amikor úgy érzed, hogy felelős vagy mások érzéseiért, és igyekszel mindenkinek megfelelni, és nem hagyod őket cserben, közben a saját igényeidet és szükségleteidet a második helyre téve.
3) Az egészséges düh elfojtása és elnyomása. (A düh elfojtása azt jelentené, hogy el sem ismerem, hogy dühös vagyok, az elnyomás az, amikor elismerem, hogy dühös vagyok, és mégsem fejezem ki nem tetszésemet).
4) Másokért aggódni, nem pedig önmagunkért (pl. egy nő, akinél rákot diagnosztizáltak, az első gondolata az volt, hogy ki fog gondoskodni a férjéről, ha ő meghal).
Senki sem születik a fentiek egyikével sem. Ezek tudattalan viselkedési programok, és arra késztetnek minket, hogy vagy azért viselkedjünk így, hogy elfogadást nyerjünk, vagy azért, mert attól félünk, hogy ha megmutatjuk autentikus énünket, elveszítjük az életünkből azokat az embereket, akiket szeretünk vagy valamiért fontosak nekünk.
Nem véletlenül! Mindannyiunknak van tapasztalata, ha megpróbáljuk meghúzni a határainkat, ha felvállaljuk a gondolatainkat, érzéseinket, a legtöbb reakció a sértődés rá, és olyan megjegyzések, mint a "Megváltoztál!", "Önző vagy!", "Nem is vagy jó ember!", vagy "Csalódtam benned!". Evolúciósan arra vagyunk behuzalozva, hogy közösségben éljünk, senki nem szereti azt az érzést, amikor nem szeretik, nem fogadják el, ezért a legtöbben hozzásimulunk a körülményekhez.
Gyermekkorunkban, ha az önérvényesítésünket ellenségeskedés, harag, vagy sértődés fogadta, nagy valószínűséggel éltünk át szégyent és az elutasítottság érzését. Nem csoda hát, hogy felnőttként is küzdünk vele!
Pedig A SZERETET NEM EGYENLŐ SEM A TOLERANCIÁVAL, SEM AZ ÉNFELÁLDOZÁSSAL!
Gyerekkorunkban jó gyereknek kellett lennünk, felnőttként jó embernek, de ezt sokan féleértelmezzük, és azt gondoljuk, nem leszünk jó emberek, ha kihangosítjuk a belső hangunkat, ami belülről nyomkod bennünket. És csodálkozunk, hogy szorongással küzdünk, pánikrohamokkal, mellkasi nyomással, gyomorideggel, és még sorolhatnám.
Azonban túlnőhetünk azon a mintán, hogy feláldozzuk szükségleteinket és preferenciáinkat, hogy elkerüljük a konfliktusokat, mások kedvében járjunk és megóvjuk őket a kellemetlen érzésektől, miközben magunk is borzasztóan kényelmetlenül érezzük magunkat.
A kapcsolatok egészséges határai kölcsönös tiszteletet is teremthetnének egymás között. Mi lenne, ha nem mennénk át sértett gyerekbe, ha valaki velünk szemben húzza meg a határait, hanem nyitottan és érdeklőddésel fordulnánk a másik felé, arra törekedve, hogy megértsük őt, mit akar üzenni nekünk, ahelyett, hogy magunkkal lennénk elfoglalva, és magunkat próbálnánk védeni? Hiszen pont erre vágyunk mi is fordított esetben!
Mi lenne, ha..., amikor mi húzzuk meg a saját határainkat, nem éreznénk bűntudatot és szégyent azért mert a másik embert lehet megbántottuk, mert nem az egóját erősítettük, hanem saját magunkra (és az életünkre) mondtuk igent? Mi lenne, ha megengednénk magunknak érezni az érzéseinket, még ha nehezek is, ahelyett, hogy kienegesztelnénk a másikat, csak hogy ne legyen szomorú?
Rendben van, ha azt akarod, amit akarsz, és világosan kifejezed, azt, amit nem akarsz.
Jogod van hozzá!
A te életed!
A te egészséged!
Attól, mert dühöt érzel, és ezt egészséges keretek között ki is fejezed, attól még jó ember vagy!
🫶🫶🫶
Bagdi Bella pszichológus, mindfulness tanár
